-Éreztem, hogy ez lesz.- morogtam fejcsóválva.
-Mi?- nézett rám homlok ráncolva Suzy.
-Szerinted? Két hét van vissza a bálig és nekünk még mindig nincs párunk. A pasik olyan szemetek, mindig csak azt nézik, hogy a csajnak tökéletes külseje legyen.- csattantam fel idegesen.
-Ebben igazad van.- sóhajtott Lisy, mire Kitty és Zora helyeslően bólogatni kezdtek.
- Nekem mindig igazam van.- vigyorodtam el, majd felkaptam a táskámat és elindultam a kijárat felé.
Eddig egyik évben sem mentem el egyik bálba sem. Hiszen kivel mennék? Én a lúzerek lúzere? Nem vagyok olyan csúnya, és már egyszer pasim is volt. Na jó azt nem lehetett barátnak nevezni, hiszen kemény egy hétig voltunk együtt és a végén kiderült, hogy csak fogadásból jött össze velem. Ugye milyen aranyos? Persze utána Adam, a bátyám ,,elbeszélgetett” vele. Gondolom tudjátok, hogy mire gondolok. Nem én kértem meg, mert már kezdek hozzászokni, hogy lenéznek az emberek. Mondjuk a testvérem az egyik legnépszerűbb srác a suliban mégis, úgy bánnak velem a többiek, mint egy utolsó kis senkivel. Lehet, hogy az a baj, hogy nem Larissa Stone-nal lógok, hanem Suzanne Davis-szel. De ez engem nem nagyon érdekel és soha semmiért nem fogom elhagyni a barátaimat. Még Paul Turnerért sem! Pedig Ő a legjobb pasi a suliban.
-Szia, Jenny.- állta el az utamat Anthony Jones.
-Szia! Nem arról volt szó, hogy holnap találkozunk a biológia feladat miatt?- vontam fel a szemöldököm.
Tony az a fajta fiú aki inkább olvas, mint bulizik. Nem értem, hogy miért, hiszen, ha kicsit alakítana a külsején akkor álom pasi lenne. Mondjuk így is jól néz ki és nagyon aranyos, de Adam azt mondta, hogy inkább kerüljem el, mert furcsán viselkedik. Most azt kérdezitek, hogy járnék-e vele? Hát, őszintén szólva nem is tudom igazából. Na jó hagyjuk inkább ezt a témát.
-De, igen azt beszeltük meg.- motyogta zavartan, majd nyelt egyet.-Azt szeretném kérdezni, hogy...- kezdte volna, viszont egy bársonyos hang közbevágott.
-Jenny, beszélhetnék veled négyszemközt?- kérdezte Paul.
-Persze, csak egy perc.- mormoltam.- Mit akartál mondani?- néztem kíváncsian Tony-ra.
-Most most már mindegy, majd még beszélünk.- motyogta, majd amilyen gyorsan csak tudott elment.
Hosszasan bámultam utána, és valahogy olyan érzésem támadt, mintha ez a kérdés megváltoztatta volna az életem. Persze, sajnos már nem tudom, hogy mégis mit akart kérdezni, mivel ez a gyökér ide jött és ezzel megzavart minket. Felvont szemöldökkel néztem Paulra, aki bambán bámult rám.
-Turner, nem nagyon érek rá, szóval nyögd már, ki, hogy mit akarsz!- sóhajtottam fel idegesen.
-Eljönnél velem a karácsonyi bálba?
Először igazából fel sem fogtam, a szavai jelentését, de aztán lassacskán minden a helyére kattant a fejemben. Paul, meghívott a bálra, méghozzá engem! Biztos, hogy jól hallottam? Hiszen eddig nem is foglalkozott velemi, sőt néha még jókat is röhögött a szerencsétlenségemen. Miért változott meg ilyen gyorsan a véleménye rólam? Talán fogadás áll a dolgok hátterében, vagy a bátyám vette rá erre a marhaságra. Szememmel Adam-et kerestem, aki látványosan más felé nézett, de elkövette azt a hibát, hogy a szeme sarkából felénk les. Pillantásunk találkozott, viszont nem úgy reagált, ahogy gondoltam volna. Elmosolyodott és bátorítóan bólintott egyet. Rásandítottam a válaszomra várakozó fiúra, majd vetem egy mégy levegőt és kimondtam azt a szót amit később úgy is megbánok.
-Igen.
-Zsír, akkor, majd később megbeszéljük, hogy huszonegyedikén hányra is megyek érted.- kacsintott, majd vágott egy hátraarcot és vissza ment a bátyámhoz, meg a nyomorék haverjaikhoz.
Már elindultam volna, mikor észrevettem, hogy mindenki kitágult szemekkel mered rám. Még mielőtt drága barátnőim letámadhattak volna kiszaladtam az étkezőből, ezután pedig a kijárat felé vettem az irányt. Még szerencse, hogy autóval jöttem, különben most gyalogolhatnék egészen hazáig, vagyis a város széléig. Mondjuk nincs annyira messze, bő egy óra lenne, mire eljutnék odáig. Amint kinyitottam a kocsimat, bepattantam és nem sokkal később már az úton száguldoztam a biztonságot nyújtó otthonom felé. Muszáj gondolkoznom, mert most minden olyan zavaros. Egyáltalán nem értem, hogy mi a fenéért fogadtam el a meghívását, hiszen nem is ismerem. Talán jobb lett volna, ha nemet mondok és inkább nem megyek el a bálra. Most már teljesen mindegy, úgy sem tudom megváltoztatni a múltat. Idegesen markolásztam a kormányt, és egyre keményebben nyomtam a gázpedált. Se Tonyt, se Pault nem értem, mind ketten pasiból vannak, szóval alapból lehetetlen kiigazodni rajtuk, és ez irritál engem! Hirtelen csörögni kezdett a telefonom, de nem nagyon tudott érdekelni. Biztos valamelyik lány az, viszont velük nem akarok perpillanat beszélgetni. Amilyen dilisek, képesek lennének minden egyes szót elemezni, ami elhagyta Paul száját a beszélgetésünk folyamán. Imádom Őket, de néha olyan idegesítőek tudnak lenni. Tipikus New York-i csak, akik csak a fiúkkal tudnak foglalkozni, na meg a szaftos pletykákat se hagyjuk ki. Hála istennek, úgy két perc után elnémult a telefon, így teljes figyelmemet az útnak tudtam szentelni. Amint leállítottam az autót, kiszálltam belőle, majd a beszáguldottam a házba. Ide kint meglehet fagyni, mondjuk tél van, szóval nem újdonság. Levettem a csizmámat és a kabátomat is, majd felmentem a szobámba és azon kezdtem gondolkozni, hogy mégis milyen ruhát vegyek fel a bálra. Az ezer százalék, hogy el kell mennem vásárolni, hiszen nincs itthon semmi normálisnak mondható göncöm. A táskámat ledobtam az ágyamra, majd egy sóhaj kíséretében elhelyezkedtem az ablak melletti kényelmes fotelomba és az ölembe vettem a laptopomat. Mikor sikeresen bekapcsolt, elsőnek a leveleimet néztem meg. Ez a sok hülye hírlevél az agyamra megy. Unottan nézegettem az e-mail-eket, mikor megakadt a szemem egy olyanon, amit biztos, vagyok benne, hogy Tony küldött. Pillantásom a dátumra tévedt és döbbenten vettem észre, hogy nem rég írta. Gyorsan rákattintottam, majd magamban olvasni kezdtem.
Szia, Jenny!
Sajnos holnap nem tudok menni, mivel a nagymamámhoz kell utaznom. Szegény nagyon beteg és anyával megbeszéltük, hogy most hétvégén meglátogatjuk Őt. Végül is mindegy, mert a feladatot, úgy is szünet után kell leadni. Gondolom találsz más programot, hiszen Paul Turnerrel jársz, biztos nem hagyja, hogy halálra und magad szombaton.
Üdv.: Anthony
Kikerekedett szemekkel meredtem a monitorra és nem akartam elhinni azt, amit olvastam. Honnan veszi ezt a sületlenséget? Én nem járok Paullal, csak vele megyek arra a nyomorult bálra. Vettem pár mély levegőt annak érdekében, hogy megnyugodjak és nem küldjem el melegebb éghajlatokra szegény gyereket, majd a tőlem megszokott gyorsasággal gépelni kezdtem a választ.
Szia, Tony!
Ok, akkor megcsináljuk máskor a feladatot. Honnan veszed, hogy együtt vagyok Paullal? Ez egyáltalán nem igaz, mivel csak a bálra hívott meg! Amúgy mit akartál kérdezni az ebédlőben? Kérlek szépen mondd el!
Jenny
Elküldtem a levelet, majd kikapcsoltam a gépet és kivettem a zsebemből a telefont. Kit hívjak el vásárolni? Egy kis gondolkozás után végül Suzy-t hívtam föl, aki örömmel ment bele a dologba. Megfogtam a táskámat, kiszedtem belőle a tankönyveket, majd beleraktam a pénztárcámat, majd lementem a földszintre ahol szembe találtam magam Adam-mel.
-Utállak.- morogtam, majd felszegezett állal elmentem mellette.
-Anyáék egész hétvégén nem lesznek itthon, szóval én vagyok a főnök. Holnap átmész Paulhoz és közelebbről megismeritek egymást. Oké?- a hangja barátságos volt, mégis hallani lehetett a parancsoló élt benne.
Megpördültem a tengelyem körül és szikrázó szemekkel meredtem rá.
-Nem fogok elmenni! Igazság szerint fogalmam sincs, hogy miért mondtam igent. Nem fogok össze jönni Paullal, csak azért, mert te azt akarod.- sziszegtem mérgesen.
-Miben fogadunk?- húzta gúnyos mosolyra a száját.
-Még mindig utállak!- motyogtam az orrom alatt, miközben már a kabátomat vettem fel.
Legszívesebben leordítottam volna a haját a fejéről, de nem tettem. Akkor pont arra a szintre süllyednék, ahol Ő van. Régen nagyon szerettük egymást, de úgy három éve teljesen megváltozott, szóval már távol állunk egymástól, mint az ég és a föld. Van egy olyan érzésem, hogy Larissa hatására lett ilyen bunkó a bátyám.
-Megtudhatom, hogy hova készülsz?- kérdezte felvont szemöldökkel.
-Vásárolni megyek.- mondtam színtelen hangon, majd mit sem törődve azzal, hogy még mondani akart valamit, fogtam magam és kimentem a garázsba.
~*~
-Neked nincs semmi furcsa a Jones fiúban?- kérdezte Suzy, miközben a pizzáját rágcsálta.
-Szerintem aranyos.- rántotta meg a vállam.
-Micsoda? A kiskutya az aranyos, de ez a srác, Anthony, inkább hátborzongató.- morogta és elfintorodott.
Felsóhajtottam, de nem mondtam semmit. Ezek a folytonos előítéletek az őrületbe kergetnek. De mindegy, hiszen nem tudom megváltoztatni véleményét, és nem is akarom. Ha Ő így vélekedik Tonyról, akkor én nem tehetek semmi ez ellen.
-Mehetünk?- szólaltam meg végül.
Bólintott, majd fogtuk a szatyrainkat és kimentünk a parkolóba. Bepakoltuk a cuccokat a csomagtartóba, majd mindketten beszálltunk az autóba. Égész úton nem szóltunk egymáshoz és kezdtem magam kínosan érezni. Furcsa volt az egész, mivel Sizy-val minden helyzetben tudunk beszélgetni. Talán az a baja, hogy nem vagyok vele egy véleményen Anthony-val kapcsoltban. Már elnézést, de jól tudja, hogy én mindig megmondom az őszintét. Ami még nagyon böki a csőröm, hogy nem kérdezett Paul felől, pedig látta, ahogy meghív a bálba. Valami nincs rendben, és jobb, ha kiderítem, hogy mi is a baja, mert különben megbolondulok. Leparkoltam a házuk elé és már majdnem feltettem a kérdést, de Ő megelőzött.
-Mi történt veled? Igent mondasz Paulnak, és szerinted aranyos a Jones fiú. Akkor döntsd már el, hogy kit akarsz!- csattant fel dühösen.
-Nem vagyok szerelmes egyikbe sem, ha erre akarsz kilyukadni.- sóhajtottam fel idegesen.
-Mindegy, a te életed, nem akarok beleavatkozni.- csóválta meg a fejét, majd intett egyet és bement a házba.
Hangosan kifújtam a levegőt, ez után pedig szitkozódva ültem vissza az autóba és el is indultam a biztonságot adó otthonom felé. A nap többi része unalmasan telt, Adam a szobájában ült, pont úgy, ahogy én is. Valamit kéne csinálni, különben belehalok az unalomba. Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyamról és oda mentem a DVD-s szekrényemhez, és tűnődve nézegetni kezdtem a filmeket. Mi lenne, ha megnézném a Fűrészt? Legalább nem kell felállnom, azért, hogy ki cseréljem a lemezeket. Igen-igen, az első négy rész egy DVD-n van rajta. Gyorsan beraktam a lejátszóba az említtet tárgyat, majd kényelmesen elhelyezkedtem a pihe-puha ágyikómon. Átöleltem a kedvenc plüssállatomat és az álmosság elemi erővel tört rám. Egyre laposabbakat pislogtam, és nem sokkal később már az álmok tengerén úszkáltam.
Hagytam, hogy a meleg sós könnyek végig folyjanak az arcomon, és ügyesen elkenjék a vacak sminkemet. Tudhattam volna, hogy nem Adam kedvéért csinálta végig ezt az egészet. De miért nem jöttem rá előbb? Hiszen nyilván való, hogy egy olyan fiú, mint Pault Turner nem változik. Mindig is baromarcú köcsög volt és örökre az is marad. Az fáj a legjobban, hogy Adam nem akadályozta meg az egészet, végig nézte, ahogy az egész iskola szeme láttára megaláznak. Egy bánatos sóhaj hagyta el a számat, miközben leültem az egyik padra. Mit tettem, hogy ezt érdemeltem. Soha senkit nem bántottam, mindenkivel kedves voltam, még azokkal is, akik egész nap csak piszkáltak.
-Leülhetek?- hallottam meg egy nagyon ismerős hangot.
Felkaptam a fejem és döbbenten pislogtam az előttem álló fiúra.
-Nem azt mondtad, hogy jobb, ha mi nem találkozunk többet?- kérdeztem halkan.
Leült mellém és rám emelte csillogó szemeit. Ami legelőször feltűnt nekem, az az íriszében húzódó vörös csík volt, a másik pedig a pólóján lévő vér csepp. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul és ugyan ebben a pillanatban az arca fájdalmas grimaszba torzult.
-Mi vagy te?
-Sajnálom, Jenny, nem mondhatom el.- suttogta és elfordította a fejét.
-Kérlek.- leheltem, miközben megfogtam a kezét.
Hagosan kifújta a levegőt, majd egy olyan szó hagyta el a száját, ami örökre megváltoztatta az életemet.
-Vá...
-Jennifer, ébresztő! Már délután négy óra is elmúlt, neked pedig már teljes harci díszben kellene állnod az ajtó előtt! Mit fog szólni Paul, ha nem érsz oda ötre hozzá?
-Mi lenne, ha befognád a csőrödet és kiszambáznál a szobámból?- morogtam, maid a fejemre húztam a takarót.
Természetesen nem teljesítette a kérésemet, és addig cseszegetett, amíg ki nem másztam az ágyból. Megfogtam a legelső kezem ügybe kerülő tárcsat- ami a macim volt- és hozzá vágtam Adam-hez. Persze nem a megfelelő hatást értem el vele, mivel bátyám röhögni kezdett, de legalább kiment a szobámból. Komótos tempóban elvégeztem a szokásos teendőimet, majd miután felöltöztem lerobogtam a földszintre. Igazság szerint már mg sem lepődtem azon, hogy ilyen későn keltem fel. Tőlem ez már teljesen megszokott. Bementem a konyhába, majd csináltam magamnak egy szendvicset, amit gyorsan meg is ettem, és pár perc múlva már a főúton ,,száguldoztam”. Jobb előbb túl lenni ezen az egész marhaságon. Annyira utálom, hogy ilyen kedves vagyok.
-Adam kedvéért hívtál meg. Igazam van?- kérdeztem, mikor már a Turner család hatalmas nappalijában voltunk.
Paul leült az egyik kanapéra és megpaskolta maga mellett az üres helyet. Leültem mellé, de tartottam a távolságot, viszont Ő ezt nem vette jó néven, mert átkarolta a vállam,majd szorosan magához húzott. A legtöbb lány elolvadt volna ettől a mozdulattól, de bennem nem keltett semmilyen pozitív érzést.
-Honnan veszed ezt a hülyeséget? Én veled akarok lenni. Talán zavar téged?- suttogta egészen közel a fülemhez.
Nem tudott meghatni a szövege, ugyanis ismerem a fajtáját. Mind lyukra játszanak, semmi másra.
-Paul, talán jobb lenne, ha mi ketten nem mennénk együtt a bálra.- sóhajtottam fel türelmesen.
-Miért mi a baj?- kérdezte, majd lágyan belecsókolt a nyakamba.
-Na álljon meg a hegyi menet!- csattantam fel, majd kibontakoztam az öleléséből és dühösen meredtem rá.- Én nem vagyok olyan, mint a többi könnyűvérű kis ribanc! És, ha te ezt nem tudod elfogadni, akkor tényleg jobb lesz, ha lekattansz rólam!- sziszegtem, majd mit sem törődve döbbent ábrázatával sarkon fordultam és elindultam a bejárati ajtó felé.
Felvettem a csizmámat, és már a kabátom is rajtam volt, mikor Paul mellém lépett és komoly hangon beszélni kezdett.
-Sajnálom Jenny, fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. És, csak, hogy tudd, én pont azért szeretnék veled lenni, mert teljesen más vagy, mint a többi.
-Oké.- nyújtottam el a szót.- Semmi baj, de most el kell mennem, muszáj átgondolnom a dolgokat.- majd választ sem várva amilyen gyorsan csak tudtam leléptem.
Bevágódtam az autómba és a park felé vettem az irányt, ahova akkor megyek ki, mikor magányra van szükségem. Éppen ezért elég gyakran látogatom azt a gyönyörű helyet. Adam mindig azt mondja, hogy túl sokat gondolkozok és azért tartanak az emberek vesztesnek. Nem értem ennek a logikáját, hiszen olyan jó néha elmerengeni az élet rejtelmein. Na mindegy, azt hiszem, hogy soha nem fogom megérteni a gondolkozás módjukat. Mikor megérkeztem leállítottam az autót, kiszálltam, majd egy gombnyomással bezártam az én kicsikémet. Miközben sétáltam Paulon és a furcsa viselkedésén gondolkoztam. Lehet, hogy tényleg megváltozott. De ze lehetetlen, hiszen két héttel ezelőtt még úgy viselkedett velem, mintha leprás lennék, vagy valami. Most meg azt bizonygatja, hogy velem akar lenni. Ez kész téboly! Talán adnom kellene neki egy esélyt? Igen, ez lesz, és ha orra bukok, akkor megy így jártam.
Ahogy a megnyugtató környezetet nézegettem meg akadt a szemem egy nagyon ismerős alakot. Mikor rá jöttem, hogy ki is az valójában a düh szát áradt a testemben, és abban a pillanatban ölni is tudtam volna. Mi a francért kellett nekem hazudnia? Miért nem mondta meg egyszerűen, hogy nem akar velem találkozni? És különben is, csak a házi feladatról volt szó. Hatalmas léptekkel indultam meg a pad felé ahol ült és nem kellett sok ahhoz, hogy oda rohanjak, majd egy hatalmas pofont ajándékozzak neki karácsonyra. Megálltam pontosan vele szembe és vártam, hogy észrevegyen. Lassan felemelte a fejét és amikor meglátta, hogy én vagyok elmosolyodott. Ez persze egyáltalán nem segített az idegállapotomon, sőt... Legszívesebben elküldtem volna a francba, de ehelyett, csak ennyit mondtam:
-Azt hittem, hogy te más vagy.- suttogtam csalódottan, majd hátat fordítottam neki és már el akartam menni, de elkapta a csuklómat.
-Ne, kérlek! Ne menj el.- kérlelt kétségbeesetten.- Azért hazudtam neked, mert tényleg azt hittem, hogy együtt vagy Paullal és nekem így már esélyem sem lett volna.
Megpördültem a tengelyem körül és kitágult szemekkel meredtem rá.
-Szóval tegnap az ebédlőben a bálra akartál meghívni. Jól mondom?- kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
Bólintott, majd vissza ült és lehúzott maga mellé. Egy ideig nem mondott semmit, majd úgy öt perc után halkan beszélni kezdett.
-Mikor e zelőtt két éve ide jöttem nem hittem volna, hogy rá találok arra a lányra akivel le tudnám élni az életemet. Azt sem hittem el soha, hogy létezik olyan tökéletesség, mint te. Én azt hiszem, hogy... nem, biztos vagyok abban, hogy szeretlek téged.- nézett mélyen a szemembe.
Válaszolnom kellett volna valamit, mégsem jött ki hang a torkomon. Csak bámultam rá, mint borjú az új kapura. Megráztam a fejem, és akkor helyre kattant valami. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon és közelebb hajoltam Tony-hoz. Jobb kezemet a nyakára csúsztattam, majd ajkamat rátapa sztottam az övére. Lágyan csókoltam Őt, miközben egyre közelebb húzódtam hozzá. Először lefagyott, de egy-két másodperc után viszonozni kezdte tevékenységemet. Nyelve bebocsátást kért a számba, amit én örömmel adtam meg neki. Csókunk egyre szenvedélyesebb lett és egy olyasfajta érzés kerített hatalmába, amit még soha nem tapasztaltam. Már majdnem beleültem szemből Anthony ölébe, mikor eltolt magától, felpattant és hátrálni kezdett. A szemei csukva voltak, és mikor kinyitotta azokat a sokktól a lélegzetem is elakadt. Írisze, a gyönyörű zöld helyett, vérvörösen csillogott.
-Jobb, ha mi ketten nem találkozunk többet.- nyögte, majd sarkon fordult és amilyen gyorsan csak tudott lelépett.
Akkor miért mondta azt, hogy szeret? Mi értelme volt ennek? Arcomat a tenyerembe temettem és halk zokogásba kezdtem. Most akkor én is szeretem Őt? Lehetséges, hogy így érzek. De ha ez igaz, akkor el kell fogadnom az igazságot. Anthony Jones Pont ugyanolyan, mint a többi férfi.
Még egyszer utoljára megnéztem magam a tükörbe, majd lassú megfontolt léptekkel elindultam a földszint irányába. Az elmúlt két napban szinte ki sem mozdultam a szobámból. Összesen csak egyszer merészkedtem ki, akkor is csak amiatt, mert Adam megfenyegetett, hogy tönkre teszi az autómat. Na és vajon kivel találtam magam szembe, mikor kiléptem az ajtómon? Persze, hogy a gyökér haverjával, Paullal. Kezdem úgy érezni, hogy azaz álom jelent valamit. Ha Adam két perccel később ébreszt fel, meg tudom, hogy mi Tony titka.
-Gyönyörű vagy.- mért végig elismerően Paul, mikor leértem a nappaliba.
-Köszönöm.- motyogtam és éreztem, ahogy fülig pirulok.
-Mehetünk?- kérdezte, miközben megfogta a kezemet.
-Aha.- bólintottam.
-Én is megyek nem sokára, még be kell ugranom Larissáért.- mondta bátyám.
-Rendben.- motyogta Paul, majd elkezdett húzni a bejárati ajtó felé.
Mikor oda értünk a suliba már jó pár ember ott volt. Kísérőm udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, majd ki is segített az autóból. Kezét a derekamra csúsztatta, büszkén kihúzta magát és így mentünk be a tornacsarnokba. Megpróbáltam nem foglalkozni a kíváncsi pillantásokkal, de nem nagyon sikerült. Legszívesebben rájuk kiabáltam volna, hogy ne nézzenek. Már jókora tömeg gyűlt össze, amikor Adam megérkezett. Ugyan abban a pillanatban az alap zene elhalkult és az emberek is abbahagyták a beszélgetést. A színpadon Larissa jelent meg, nekem pedig kezdett rossz érzésem lenni.
-Mielőtt még igazán elkezdődhetne a buli lenne egy kis bejelenteni valóm.- mondta egy gonosz mosoly kíséretében.- A szende szűznek hitt kis Jenniferünkről kiderült, hogy nem is olyan ártatlan. Ugyan is a hétvégén megcsalta új barátját Paul Turnert. Itt van a képi bizonyíték!
Amint elhagyta az utolsó szó a száját egy kép jelent meg rólam és Anthony-ról, ahogy elmélyülten csókolózunk. Éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból és a szívverésem felgyorsul. Nem bántam meg a tettemet, de ennek nem szabadott volna kiderülnie, vagy nem így. Egyáltalán nem szégyellem, hogy vele smároltam, de most mindenki egy utolsó kurvának tart.
-Jenny, te pont ugyanolyan vagy, mint a többi ribanc a suliban!- ordította el magát Paul és olyan erővel lökött meg, hogy elestem.
A könnyeim alattomban kicsordultak és vártam a segítséget, de senki nem jött oda hozzám. Adamra pillantottam, aki meglepetten pislogott rám, és nem tett semmit az én érdekemben.
-Utállak.- sziszegtem könnyáztatta arccal, majd nagy nehezen felálltam és kiszaladtam az épületből.
A hideg levegő átjárta a testemet, de nem tudott érdekelni. Fogtam magam és mit sem törődve azzal, hogy legalább mínusz tizenöt fok van és este kilenc óra, elindultam a park felé. Nem gondolkoztam semmin, csak hagytam, hogy szétterjedjen a szívemben a fájdalom és az véremmel együtt eljusson a testem minden egyes pontjába. Igazam volt, az álmom valóra vált. Megaláztak és borba tiportak. Amint elértem a célomat letértem a szokásos útról és a kirakott nagyobb köveken mentem. Magassarkúba igazán nehéz volt egyensúlyozni, főleg úgy, hogy minden jeges volt. Úgy is mindegy már nekem. Anthony itt hagyott, a suli minden diákja ribancnak tart, és a bátyám is egy gyökér. Felemeltem a bal lábamat, majd átléptem a következő kőre, de a tősarkú megcsúszott és én szépen hátra vágódtam. A fejem volt az ami legutoljára érintette a talajt, mégis talán ott ért a legnagyobb ütés. Halkan felnyögtem, majd hagytam, hogy magával ragadjon a most megválást jelentő sötétség.
~*~
Hirtelen felültem és azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ijedten néztem körbe, miközben azon törtem a fejem, hogy mi is történt. Emlékszek, hogy elmentem a bálba, aztán Larissa leégetett az egész suli előtt, elmentem a parkba és utána semmi. Szó szerint nem emlékszek semmire.
-Jenny.- lépett be a szobába Anthony egy boldog mosoly kíséretében.
Két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, majd szorosan magához ölelt.
-Én sajnálom, máshogy nem tudtalak megmenteni. Túl sok vért veszítettél és...- még magyarázkodott volna, de én közbe vágtam.
-Mégis mi történt Tony?
-Amikor megtaláltalak ájultan feküdtél a földön és a fejedből szó szerint folyt a vér. Tudtam, hogy mit kell tennem, mégsem voltam biztos a dolgomban. Még soha senkihez nem kerültem olyan közel, mint hozzád, és még túl érzékeny vagyok az emberi vérre.- hadarta egy szuszra.
Mind ketten leültünk az ágyra, és én a biztonság kedvéért megtartottam a húsz centi távolságot.
-Mégis mi vagy te?- kérdeztem remegő hangon.
-Vámpír, és most már te is az vagy, csak még nem fejeződött be teljesen az átváltozás.- simította meg az arcomat.
-Akkor azért volt vörös a szemed?
-Igen, de nyugodj meg, csak akkor történik ez, ha a vérszomj átveszi a testünk fölött az uralmat. Én nem régóta vagyok vámpír, te pedig szörnyen közel kerültél hozzám, és nem kellett sok ahhoz, hogy megtegyem.- hajtotta le a fejét szomorúan.
Némi tétovázás után átöleltem, miközben a lehető legszorosabban hozzásimultam.
-Ember véren kell innom?- tettem fel a legfontosabb kérdést.
-Igen, de segítek majd, hogy megtanuld kezelni a vérszomjadat - suttogta és az ölébe húzott.
-Értem - leheltem erőtlenül, majd feltettem az egyik legfontosabb kérdést. - És most mi lesz?
-Választhatsz. Vagy velem maradsz, vagy elmész és keresel valaki mást helyettem.- mormolta a hajamba a választ.
-Veled maradok.- mondtam határozottan, majd kissé elhúzódtam tőle és megcsókoltam.
Csókunk közben nem számított semmi, megszűnt minden körülöttem, és az sem izgatott volna, ha tankok vonultak volna keresztül a házon. Egyedül csakis az lebegett lelki szemeim előtt, hogy új életet kezdhetek egy olyan valakivel, aki a jelek szerint nem akarja a hátamba döfni a kést.
És még lesz egy novella ma :) Na de most megyek, mert muszáj emésztenem. Ez a vacsora isteni volt :P
Puszi
Megjegyzés küldése